Tánc vagy harc?

Lassú, óvatos cigánykerékkel megyünk be a körbe. A kemény ginga láttán az emberek eltávolodtak a kör közepétől, az összecsapás terének új hatért szabva. Nem nézett egyenesen a szemembe, hogy ne is sejthessem, mire készül. A testére koncentráltam, hogy lássam, mit akar, nem hagyva, hogy megtévesztő mozdulattal beugrasson.

Az első támadás nem volt veszélyes. Egy lassú armada, egy elhamarkodott ellentámadással könnyen tőrbe csalhat. Ezért inkább kitérek előle. A játék lassú, megfigyelhetőek rajta az angola jellegzetességei. Hibátlanul játszunk, a támadásokra megfelelő védekezéssel válaszolunk, valódi küzdelem nélkül. Blokkolás helyett testünkkel arra kényszerítjük a másikat, hogy hagyjon fel a támadással. Előre kiszámított sakk-játszma ez, jól átgondolt mozdulatokkal és ellenmozdulatokkal. Váratlan támadásokra adott kreatív és szokatlan ellentámadásokkal nyűgözzük le a tömeget.

Elérkezett a nagy lehetőség! Ezt nem hagyhattam ki. „A francba! Aljas csapda volt.” Az arcom felé célzott rúgást már nem lehetett elkerülni. Ez nem volt egy korrekt mozdulat. Nem volt helyén való ez a támadás, az angola ritmusának teljesen ellentmond, márpedig mi angolát játszunk. A fogaimnál megállította a rúgást, hisztérikusan felnevetett, élvezte a helyzetet, mint egy szadista hiéna. A tömeg megtapsolta az olcsó színjátékot, izgatottságában valaki esetlenül kifigurázta a látott mozdulatot. Gunga-nak jólesett a taps és a felajzott közönség elismerése, ettől új erőre kapott és még agresszívebben támadott. Reklamálhattam volna a módszerei ellen, de nem tettem. Bíztam benne, hogy a játék alkalmat nyújt még a visszavágásra.

A berimbauk tovább játszották a ritmust, a panderok és az ének kíséretében.

Gyönyörű játék a jogo de angola

Eh, eh! Ez a tánc halálos is lehet

Eh, eh! É de matar.

Körbefutottam a rodában, majd megálltam a közepén, az ellenfelemnek háttal, széttárt karokkal. Az arcomat elfordítottam tőle, félig lehunyt szemmel követtem a fehér felhőket, amelyek gyorsan suhantak a kék égbolton, az agyagtetős házak felett. Ezt a rituális mozgást chamada de mao-nak hívják, és a szabályok szerint tiszteletben kell tartani. Ő ugyanekkor lassan, óvatosan közeledett felém, közben jól kontrollált akrobatikus mozdulatokat mutatott be, az erejét fitogtatva. A támadás és a védekezés egyaránt túlzott, pantomimszerű, miközben ellenfelem minden lehetséges támadás ellen védekezik. Ez része a szertartásnak. Most kéz a kézen mókás tánclépésben előre-hátra lépegetünk, arra várva, hogy a másik figyelme lankadjon, és egy trükkös mozdulattal újra kezdhessük a játékot.

Mivel én hívtam ki chamada de mao-ra, nekem kell visszatérni a játékba. Ő okos és érzékeny,

ráérez a szándékaimra majdnem abban a pillanatban, amikor elgondolom őket. Most talán túlságosan is előredől, a másodperc töredékéig azon töpreng, hogy cseréljen-e lábat? Rajta! A bal karomat elhúzom az övétől úgy, mintha ki akarnám szúrni a szemét. Ő reflexből hátrarántja a fejét éppen annyira, hogy földhöz vághatom egy hátra tesouras-sal. Gunga nem szereti, ha nincs a figyelem központjában, ezért visszavágót szeretne. Letérdel a mester előtt, és újabb játékra hív.

Ez mi?? Azt veszem észre, hogy a berimbau-nál guggolva furcsán igazgatja a nadrágját. Kés vagy borotva lehet? Biztosra veszem, hogy fegyver van nála. Szinte érzem a penge élét a bőrömön. Senki se látta a fegyvert, eszükbe se jut, hogy a játék hevében valóban megpróbálhat leszúrni. Óvatosnak kell lennem. Nem szeretném Mestre Paixaot arra kényszeríteni, hogy Singo Salomao-t játsszon, azt a ritmust, amelyet akkor játszanak, amikor egy capoerista meghal a körben.

„Mestre, Sao Bento Grande de Regionalt játssz! Szólt növelve a többi capoerista izgalmát, akik már előre látták a gyors, igazi küzdelmet.

Bőven volt időnk kiismerni egymást az angolát játszva, ezért mindketten tartogattunk egymásnak meglepetést. Megigézve nézte maga előtt a repedezett cementet, a védőszentjeihez imádkozhatott. Az én mellkasomat égette az amulettem, az orixám piros és fehér üveggyöngyei.

Szertartásosan, tisztelettel és lassan, megérintette a földet a berimbau előtt, és keresztet vetett.

Mindenre felkészült, amit a játék hozhat. Mestre Paixao elkiáltotta magát „Ieeehhh”

A mester dalának végszava engem egy sámán kiáltására emlékeztetett, aki egy távoli hegyen segítségül hívja a Világegyetem erőit a harcosok védelmére a végső csatában. Az erős taps és az izgatott tömeg őrjöngése csak tompítva jut el hozzám, számomra nem fontos. Nekem csak a berimbauk léteznek, melyek a roda de capoeirát összetartják – és ebben a pillanatban az egész Világot jelentik.

Egy gyors cigánykerékkel érkezem a roda közepébe. Innen akarok kezdeni, hogy legyen helyem félreugrani, ha késsel támadna rám. Finta balra, ugrás jobbra. Finta balra, rugás jobbra. Finta balra, rugás balra és megint balra. Alacsonyan fordulva menekül el és egy mea-lua-de compossót küld az arcomba. Erre fel voltam készülve. Gyorsan mozgunk, egyszer fenn, máskor lenn támadunk és védekezünk maximális erőbedobással. Körülöttünk mindenki feszült izgalommal követi izzadt testünk mozgását, hajlékony íjak röpítenek kihegyezett nyílvesszőket, célt tévesztve.

Eh, eh! Ez a tánc halálos is lehet.

Eh, eh! É de matar.

„Majdnem!!!” kiáltozták. Pár centin múlt, hogy el nem törte a bordámat egy ugrásból indított matreloval. Kombinációkat itt nem lehet alkalmazni. Gyors és erőteljes mozdulatokra gyors és erőteljes mozdulat volt a válasz. Gondolkodás nélkül igazodtam hozzá. „Nyugalom, nyugalom,” mondogattam magamnak. „Kés van nála .Figyelj a védekezésre és ne erőszakoskodj…” Egy jobb queixadát bal rabo-de-arraia követett, majd újra ginga. Meia-lua-de-compassót kezdett védeni, ezért chapa-de-costára váltottam és arcon találtam. Gyorsan mozgott, ezért maradt ideje egy ellentámadásra, rasteriával a lábamat kirántotta alólam és én hasra vágódtam. Fáradt voltam és félelem fogott el. Az ilyen gyors rúgások, ha célba találnak komoly sérülést okozhatnak. Ráadásul kés is volt náluk. Csak úgy győzhettem le a félelmem, ha szembenézek vele. Folytatnom kellett a küzdelmet.

Felálltam en garde, az izmaimat a lelkemmel egyesítette a véremben hevesen lüktető adrenalin. „Ennyi elég…” szólt alig hallhatóan. Másodpercek múltak el, mire felfogtam, hogy hagyományosan a mellkasán keresztbe téve a kezét jelzi, be akarja fejezni a játékot. Készen a visszavágásra, megfordult a fejemben, hogy nem tisztességes anélkül abbahagyni a játékot, hogy az ellenfélnek lehetőséget adjunk az esés visszaadására. Abba hagyja a játékot, pedig ő hívott ki. Jobb ötletem nem lévén ösztönösen megszólaltam: „Rendben!”. Kifulladva, nagyon fáradt tekintettel az arcán Gunga azt mondta: „ Jó volt Veled játszani. Gyere, igyunk meg egy sört”. A meghívás egy jó hideg sörre elég volt ahhoz, hogy elfeledtesse velem a kést és a bosszúállás vágyát.

Jó pár sör után ezt mondta: „Arra számítottam, hogy egy gazemberrel találkoztam, aki a barátai segítségével fog összeverni.” A nadrágjából egy kis pisztolyt vett elő, majd folytatta: „Felkészültem arra, hogy váratlanul fogtok rám támadni. Örülök, hogy így zajlott le a játék. Rugdostuk és földhöz vagdostuk egymást. Vérre mentünk, de mindezt játék közben csináltuk, egymást tisztelve. Mindketten capoeristák vagyunk, nem utcán marakodó kutyák.” A fegyver hideg acélját dörzsölgette és sárga ,véreres szemeiből még mindig fenyegetés sugárzott amint folytatta: „ A veszett kutyák fejébe golyót szoktak engedni. Mi, igazi capoeristák tudjuk, hogy a győzelem vagy vereség attól függ, hogy milyen napot fog ki az ember, no meg az orixák akaratától, camará!”

DNO.HUTánc vagy harc?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.